Együtt építeni egy olyan rendszert, ahol a nemzetköziesítés nem cél, hanem természetes része az iskolai kultúrának

Igazgató, National VET Team szakértő, Erasmus+ mentor, A Tanulás Jövője Díj díjazottja. Nagyinterjú Rozmán Évával, akit mindennapi munkájában a stratégiai gondolkodás vezérel.

Az Erasmus+ mentorhálózat 2025-ben kezdte meg tényleges működését a pilot évet követően. Mentorként hogyan értékeled az évet? 

A Tempus Közalapítvány vezetése - válaszolva a partneri igényekre - nagyon jól ráérzett arra, hogyha az iskolákhoz, oktatási intézményekhez közelebb viszi a tanácsadói, segítői szolgálatot, akkor növelni tudja azon pályázóinak számát, akik eddig nem voltak elég bátrak a pályázáshoz. Régiónként egy-egy, országosan összesen 9 mentor vált 2025-től a Tempus Közalapítvány meghosszabbított segítő kezévé.

A mentorok ösztönzik, információkkal látják el és intézményre szabott segítséget nyújtanak mindazon vezetőknek, koordinátoroknak, tanároknak, akik meglátták az Erasmus+ programban az innovációs, fejlődési lehetőséget, akik az eddig megszokott tevékenységeiket hajlandóak bővíteni, érdekli őket a nemzetközi hálózat nyújtotta lehetőség és akik a saját maguk fejlesztésén túl intézményeik fejlesztése mellett is elkötelezettek. 

A 2025-ös év számomra leginkább a láthatóvá válás éve volt. Bár a 2024-es pilot alatt már körvonalazódtak a feladataink és a szerepünk, 2025-ben éreztem először igazán, hogy a hálózat működő szakmai közösséggé állt össze. A mentorok nem csupán egymástól függetlenül támogatták az iskoláikat, intézményeiket, hanem valódi csapatként kezdtek el dolgozni: kérdezni egymástól, tanácsot adni, megosztani tapasztalatokat, és közösen gondolkodni nehezebb helyzetekben. Ez a fajta szakmai bizalom és emberi háttér számomra az év egyik legfontosabb hozadéka.

Az is nagyon jelentős változás volt, hogy az intézmények elkezdték felismerni, hogy a mentor nem egy távoli szereplő, hanem egy névvel, arccal rendelkező szakember, akit ismernek, akire rá mernek írni, akitől mernek kérdezni. Ez oldotta az addig gyakori bizonytalanságot, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az Erasmus+ világát kevésbé „hivatalos”, és sokkal inkább együttműködő közegnek éljék meg.

Több olyan pillanat is volt, ami számomra meghatározó lett az év során. Az egyik az volt, amikor először tapasztaltam, hogy egy intézmény konkrétan azért mert belevágni egy mobilitási pályázatba, mert tudta, hogy a mentor ott áll mögötte, és lesz kihez fordulni, ha elakadnak. Ez a bátorság nagyon sok helyen hiányzott korábban.

Nagyon büszke vagyok arra, hogy egy EGYMI iskola számára az én bátorításomra nyílt meg a lehetőség nemzetközi szakmai együttműködésre, önbizalmuk növelésére.

A másik fontos momentum a mentorok közötti együttműködések megerősödése volt. Többször előfordult, hogy valaki olyan területen kért szakmai segítséget, amelyben egy másik mentor jártasabb volt – és a kolléga késlekedés nélkül segített. Ez a személyközi támogatás a hálózat egyik legnagyobb értéke.

És persze nem mehetek el amellett sem, hogy a 2025-ös pályázati évben a pályázói kedv látványosan megnőtt. A magas pontszámokhoz szükséges minőségi elvárások ellenére is sok intézmény vállalt új típusú projekteket, ami azt mutatja, hogy a mentorok bátorító szerepe valóban érezhető a rendszerben.

A legfőbb siker szerintem az, hogy a hálózat ismeretté és elismerté vált. Már nem egy "új kezdeményezés", hanem egy működő szakmai struktúra, amelynek kompetenciájában az intézmények bíznak. Azt is sikernek tartom, hogy a mentorok számára világossá vált, hogy nem egyedül dolgoznak, és nem csak feladatokat teljesítenek, hanem - kicsit túlmutatva a szerepükön - egyfajta közvetítői és kapcsolatteremtői szerepet is betöltenek.

További eredmény, hogy a mentorok munkája visszahatott a pályázati minőségre: sok intézmény tudatosabban dolgozott, bátrabban fogalmazott meg ambiciózus, mégis reális célokat, és jobban átlátta, hogyan illeszkedik a nemzetköziesítés az intézményi stratégiába.

Úgy látom, hogy a következő lépés a mentorhálózat szakmai mélyítése lesz. Három irányt tartok különösen fontosnak:

• A mentorok szerepének finomhangolása, hogy még pontosabban lássuk, meddig tart a szakmai támogatás, és hol kezdődik az intézményi felelősség.
• Közös tudásbázis kialakítása. Olyan megosztható eszközök, jó gyakorlatok, sablonok, amelyek mindenkinek megkönnyítik a munkáját, és amelyekben a kollektív tapasztalat összeadódik.
• Még erősebb intézményi beágyazottság, hogy az iskolák ne csak kérdésekkel forduljanak a mentorhoz, hanem partnerségként éljék meg a kapcsolatot, és már az ötletelés szakaszában is bevonják a gondolkodásba.

Ezek azok a területek, ahol a hálózat szerintem tovább tud erősödni, nyugodt, visszafogott, de biztos léptekkel.

Melyek voltak számodra 2025 legkiemelkedőbb szakmai pillanatai?

2025 legfontosabb szakmai pillanatai két szó köré rendeződnek: ember és közösség.
 A hátrányos helyzetű térségek elkötelezett pedagógusai, akik nap mint nap a gyerekek jövőjéért küzdenek, és a mentorhálózat nemzetközi szintű helytállása, amely megmutatta, milyen erős szakmai alapokon áll a magyar csapat. Ezek a pillanatok adják azt a belső erőt és hitet, amelyből a következő év kihívásaihoz is tudok meríteni.

A mentorálásom alá tartozó térségben – Nógrádban, Hevesben és Borsod-Abaúj-Zemplénben – sokszor szembesülök olyan társadalmi és szociális kihívásokkal, amelyek messze túlmutatnak az iskola falain. Sok intézményben a tanároknak nap mint nap olyan nehézségekkel kell megküzdeniük, amelyeket egy stabil családi háttér jó esetben eleve kiegyensúlyozna. 

Éppen ezért különösen nagyra értékelem azokat a pillanatokat, amikor olyan tenni akaró, lelkes kollégákkal találkozom, akik minden akadály ellenére hisznek a tanítványaikban és keresik a további lehetőségeket, amelyekkel értékes felnőttként asszimilálhatják őket társadalmunkba.

Ezek közül is kiemelkednek azok a napok, amikor Ózdon, Gyöngyössolymoson jártam, és szinte kézzelfogható volt, mennyi erő, kitartás és hit van az itt tanító pedagógusokban. Az a fajta csillogás a szemükben - amikor arról beszélnek, hogyan tudnának még többet tenni a gyerekekért, hogyan szeretnék növelni a tanulók esélyeit, és miként fordítanák javukra a nemzetköziesítésben rejlő lehetőségeket - számomra az egész mentorálási tevékenység értelmét adja. Ezek a beszélgetések mindig feltöltenek, és újra meg újra megerősítenek abban, hogy a munkánk valójában milyen mély hatást gyakorol a térségre.

A másik nagy szakmai élmény a 2024-ben és 2025-ben megszervezett nemzetközi mentortalálkozók sikere volt. Az elmúlt két évben kétszer is vendégül láttuk Budapesten a 15 európai ország mentorait, és személyesen is büszkeséggel tölt el, hogy a magyar csapat ilyen erős, felkészült, szakmailag hiteles szereplőként tudott jelen lenni. Jó érzés volt látni, hogy a kollégák szívesen jönnek vissza hozzánk, mert tudják: itt olyan szakmai közösséggel találkoznak, amely nemcsak befogadó, hanem valódi szakmai partner. A nemzetközi visszajelzések - legyen szó előadásainkról, műhelymunkáinkról vagy a hálózat összehangolt együttműködéséről -  mind azt erősítették bennem, hogy a magyar mentorhálózatnak jó helye van Európa térképén.

Az év egyik legszebb pillanata számomra az volt, amikor egy külföldi kolléga félrehívott, és azt mondta: „Érezhető, hogy ti csapatban dolgoztok. Nemcsak szakmailag vagytok erősek, hanem emberileg is.” Ez az a visszacsatolás, ami a legértékesebb számomra. 

Igazgatóként, Erasmus+ mentorként és a National VET Team szakértőjeként is helyt állsz a munkádban. Hogyan tudod összehangolni a szerepeidet?

Számomra mindez nem egyszerűen három külön feladatot jelent, hanem három olyan nézőpontot, amelyek folyamatosan erősítik egymást. Mindegyik szerepben közös, hogy komoly felelősséggel járnak, stratégiai gondolkodást, rendszerszintű rálátást és nagyon tudatos időgazdálkodást igényelnek. A mindennapokban ez nem kevés feladatot jelent, de az évek során sikerült kialakítanom azt az egyensúlyt, amelyben ezek a tevékenységek inkább támogatják, mintsem terhelik egymást.

Igazgatóként az iskola működtetése mindig elsődleges feladat. A pedagógiai innováció biztosítása, a tanári módszertan folyamatos gazdagítása, a diákok korszerű nevelése és fejlesztése, valamint az intézmény külső kapcsolatrendszerének menedzselése napi szinten jelen lévő kihívás. Ezek önmagukban is teljes embert kívánnak, és megfelelő háttér nélkül nem lehetne őket felelősen irányítani. Nagyon támaszkodom a helyetteseimre és a tantestület kulcsembereire – az együttműködés minősége alapfeltétele annak, hogy mindhárom szerepben hiteles maradhassak.

A National VET Team szakértőjeként végzett munkám ugyanakkor olyan perspektívát ad, amelyet igazgatóként nem nélkülözhetnék. Naprakészen követem az európai szakképzési irányokat, az aktuális szakpolitikai üzeneteket, a trendeket és a jó gyakorlatokat. Ez a tudás segít abban, hogy az intézményünk stabilan az innovatív iskolák körében maradjon, és hogy az országos ranglistán elért eredményeink mögött valóban korszerű, előremutató szakmai tartalom álljon. A nemzetközi szakpolitikai rálátás tehát nem különálló feladat, hanem egy olyan háttértudás, amely napról napra gazdagítja az igazgatói munkámat is. Kiadványok szerzőjeként természetesen előzetesen van alkalmam kipróbálni azokat a folyamatokat, amelyeket jó gyakorlatként vagy elméleti sorvezetőnek javaslok szakképzésben vezető kollégáimnak.

Erasmus+ mentorként pedig azokhoz az intézményekhez tudom eljuttatni ezt a tapasztalatot, amelyek nyitottak a nemzetköziesítésre, de néha bizonytalanok az első lépésekben, vagy csak egyszerűen megerősítésre vágynak. A mentorálás számomra nemcsak szakmai feladat, hanem lehetőség arra, hogy visszaadjak valamit abból, amit az elmúlt másfél évtizedben én is kaptam az európai együttműködések világától. Természetesen a különböző intézményekkel a kapcsolatot tartva sokat tanulok én is, a megszerzett tudást hazaviszem és saját iskolámban kamatoztatom.

Az összehangolás kulcsa számomra mégis az, hogy ezt a munkát hivatásként élem meg. A jövő országáért és annak polgáraiért tenni akaró szemlélet - és egy kisfokú, beismerten egészséges munkamánia - kell ahhoz, hogy ez a három terület valóban összeérjen, ne pedig szétszórjon.

2025-ben A Tanulás Jövője Díj különdíjasa lettél. Milyen érzés volt átvenni a díjat?

A díj átvétele egyszerre volt meglepő és mélyen megható pillanat. Bár egész pályafutásomat a belső elhivatottság vezette, nem pedig az elismerés keresése, mégis különleges érzés volt, amikor ennyi év kitartó munka után országos szinten is visszajelzést kaptam.

A közoktatásban eltöltött évtizedek során mindig a diákjaink álltak a gondolkodásom és döntéseim középpontjában: hogyan nevelhetünk olyan fiatalokat, akik a 21. század kihívásaira felkészülten, magabiztosan és európai polgárként állnak helyt.

Ahogy a díjat a kezembe vettem, végigfutott bennem minden út, amely idáig vezetett: az intézményvezetői évek felelőssége és innovációja, a Tempus Közalapítványnál végzett szakértői munka, az ECVET/NVET szakértőként végzett európai iránymutatások hazai adaptálásának kihívásai, a Mentorhálózatban támogatott iskolák sikerei. Ezek mind-mind közös erőfeszítések voltak – kollégákkal, szakemberekkel, intézményekkel együtt.

Ez a különdíj számomra nem csupán egy kitüntetés, hanem megerősítés abban, hogy érdemes következetesen képviselni a nemzetköziesítés ügyét, és érdemes hinni abban, hogy minden tanuló megérdemli, hogy otthonosan mozogjon Európában. Hálás vagyok a Tempus Közalapítvány vezetésének, amiért méltónak talált erre a díjra.

Milyen szakmai kihívások, új célkitűzések állnak előtted, az intézményed előtt 2026-ban? 

Az újév küszöbén – 36 év tanítás, 16 év technikum és gimnáziumi igazgatói munka, 13 év ECVET/NVET szerep és 2 év Erasmus+ mentori tapasztalat után – egyszerre érzem magamban a rutin biztonságát és a fejlődés sürgető igényét. Tizennyolc éve dolgozom az intézményem nemzetköziesítésén: kísértem tanulókat szakmai gyakorlatokra, szerveztem csoportos mobilitásokat, tíz nemzettel dolgoztam közösen a közgazdasági képzés Európát átívelő átjárhatóságán és szívós munkával építettem iskolám nemzetközi stratégiáját. Ma már pontosan tudom, hogy a következő szintre lépéshez nem elég több projektet megvalósítani – mélyebb szervezeti változásokat, rendszerszintű tanulást és célzott kompetenciafejlesztést kell elindítani.

Az előttünk álló szakmai kihívások közül az első a stratégiai fókusz élesítése. A nemzetköziesítés nem „külön program”, hanem az iskola szakmai DNS-ének része. Most azon dolgozom, hogy ez a DNS minden szakmacsoportban és minden tanulói útvonalon látható, mérhető hatást hozzon. 

A mobilitásokat és együttműködéseket jobban illesztjük a kulcskompetenciák, a digitális és zöld átállás, valamint a pályaorientáció céljaihoz.

A projekttervezéstől a tanulási eredmények elismeréséig végig kell vinni egy olyan logikát, ahol minden tevékenység tanulói készségfejlődésben és intézményi kapacitásban mérhető. Ehhez új indikátorkészletet és egyszerűsített belső nyomon követést vezetünk be: rövid, célzott kérdőíveket, reflexiós műhelyeket és „gyors adatokból” dolgozó féléves helyzetképeket.

A második kihívás a tanár- és munkatársi utánpótlás, illetve a belső kapacitás bővítése. Az elmúlt években sokszor láttam, milyen mértékben viszi csupán egy-két elkötelezett kolléga a nemzetközi projekteket. Idén tudatosan szélesítem a bázist: 

• mentor-mentorált párokat hozok létre a tantestületben, hogy a nemzetközi feladatok tudása ne személyfüggő legyen. 
• Külön fókuszt kap a nyelvi önbizalom erősítése, valamint projektmenedzsment mikrokészségek fejlesztése úgymint dokumentációs rutin, eredménykommunikáció. 

A harmadik irány az együttműködések minőségi elmélyítése. Nem szeretnék újabb és újabb partnereket felhalmozni, sokkal inkább a meglévő kapcsolatokat visszük  stratégiai partner szintre. Ez egyrészt közös, többéves tematikus íveket jelent (például zöld technológiák a szakképzésben, duális partneri együttműködési minták), másrészt tanulói és tanári co-creation projekteket, ahol nem csak cserélünk, hanem együtt fejlesztünk: modulokat, értékelési rubrikákat, digitális tananyagelemeket. A cél az, hogy ezek a produktumok beépüljenek a helyi tanmenetbe, és ne záruljanak le a projekt záródátumával. Ennek érdekében március közepére majd negyven partnerünket hívtam meg hozzánk, hogy együtt gondolkodjunk a közös jövőről.

A diákoldalon a befogadás és esélynövelés lesz az egyik legfontosabb új célkitűzés. Szeretném, ha a mobilitási lehetőségekhez olyan tanulók is hozzáférnének, akik eddig nem látták magukat utazó típusnak – pénzügyi, nyelvi vagy önbizalmi okokból. Olyan támogató csomagot hozunk létre, amely kislépéses előkészítést, társmentori rendszert (alumni diákok bevonásával) és családi tájékoztatót tartalmaz. A siker mércéje nem csupán a kiutazók száma, hanem az, hányan jutnak el a „nem merném” állapotból a „meg tudom csinálni” élményéig.

Mentorként mindebből három dolgot emelnék ki a saját újévi fókuszaimként. 

1. Először a stratégiai gondolkodás terjesztése. Olyan mentorműhelyeket szervezek, ahol az intézmények nemcsak projektötleteket hoznak, hanem közösen térképezik fel a változási logikát: mi a kiinduló helyzet, milyen kompetencia- és szervezeti célokat tűzünk ki, hogyan mérünk, és mi marad fenn a projektzárás után. 
   
   
2. Másodszor a kapacitásépítés kis adagokban. A túlterhelt iskoláknak nem nagy kézikönyvre van szükségük, hanem 30–60 perces, azonnal beépíthető mikro-tudásokra. Ezeket fogom célzott tematikákkal (nyelvi bátorság, egyszerűsített disszemináció, partnerkeresési taktika) elérhetővé tenni.  
    
3. Harmadszor pedig a közösségépítés. A mentorhálózat igazi ereje a kapcsolódás – idén a „kérdezz-felelek” alkalmakat, a tapasztalatmegosztó köröket és a peer-review jellegű pályázatelőkészítő műhelyeket szeretném rendszeressé és otthonossá tenni, hogy a tudás ne egyénileg, hanem hálózatban terjedjen.

Ebben az évben nem a több lesz a cél, hanem a „mélyebb”. Kevesebb, de nagyobb hatású partnerség, egyszerűbb, de következetesebb folyamatok, és minden eddiginél láthatóbb tanulói-tanári fejlődés. Ha ennek a végén azt látjuk, hogy a nemzetköziesítés nem program, hanem önazonos iskolai kultúra - akkor jó úton járunk. És ezért érdemes dolgozni nap mint nap. 

Hogy látod, hol tart ma a köznevelési és szakképzési szektor a nemzetköziesítés területén és melyek a legfontosabb kihívásaik? 

A köznevelési és a szakképzési szektor nemzetköziesítése az elmúlt években látványos fejlődésen ment keresztül. Ma már kijelenthető, hogy a nemzetközi mobilitás és együttműködés az intézmények egy része számára nem extra, hanem olyan természetes szakmai törekvés, amely erősíti az intézmények pedagógiai megújulását, hozzáférést biztosít jó gyakorlatokhoz, és jelentős hatással van mind a tanulók, mind a pedagógusok szakmai útjára. 

Az elmúlt két évben, amióta a Mentorhálózatban dolgozom, testközelből látom, milyen utat jár be a két szektor a nemzetköziesítés terén. Sokszor egészen megható azt megtapasztalni, mennyit jelent egy-egy mobilitás egy tanárnak vagy diáknak: látni a szemükben a felismerést, hogy a világ sokkal tágasabb, mint amennyit addig gondoltak róla. Ugyanakkor azt is látom, milyen eltérő tempóban jutnak előre az intézmények, és mennyire mások a kiindulópontjaik. A fejlődés nem egyenletes, és számos kihívás körvonalazódik. 

A köznevelési intézmények esetében a legnagyobb különbségek az intézményi kapacitásban és a stratégiai szemléletben mutatkoznak. Sok iskola már nagyon tudatos nemzetköziesítési stratégiát működtet, ugyanakkor mások még mindig projektalapú, eseti részvételre szorítkoznak, ami nem képes tartós hatást gyakorolni az intézmény működésére. A fenntartható nemzetköziesítés kulcsa a vezetői elköteleződés, a belső szervezeti struktúra kialakítása és az Erasmus+ célok integrálása a pedagógiai programba – ezek azonban még nem mindenhol állnak rendelkezésre.

A szakképzésben még élesebbek ezek a kontrasztok. Amikor egy-egy szakmához sikerül megfelelő külföldi partnert találni, és a tanulók valódi munkahelyi környezetben tapasztalhatják meg a szakmájukat, annak óriási hatása van – sokszor olyan fiatalok kapnak új lendületet, akik addig nem igazán hittek magukban. De ez az út nehezebb: a duális képzés kötöttségei, a vállalati partnerekkel való egyeztetések és a speciális szakmai igények miatt minden lépés több energiát és türelmet kíván. Viszont éppen ezért minden siker még értékesebb.   Amikor a mobilitás megvalósul, annak hatása kiemelkedő, a tanulók szakmai készségei, nyelvi kompetenciái, munkaerőpiaci önbizalma látványosan nő, és ez az egész intézményi kultúrára pozitív hatást gyakorol.

Mindkét szektorban visszatérő kihívást jelent az adminisztráció és a koordinátori terhelés. Bár az Erasmus+ rendszer egyszerűsödött, az intézmények gyakran küzdenek kapacitáshiánnyal, és a Mentorhálózat tapasztalata szerint az új projektek sikeréhez elengedhetetlen a rendszeres szakmai támogatás. A pedagógusok túlterheltsége, a helyettesítés nehézségei és a nyelvi bizonytalanság sok helyen még mindig akadálya a szélesebb körű részvételnek. Ezek nagyon is emberi kihívások. Sokszor egy-egy bátorító beszélgetés, egy jól időzített támogatás vagy egy közös tervezés adja meg azt a lökést, ami után az intézmény már magabiztosabban lép tovább.

Végül fontos megemlíteni, hogy a nemzetköziesítés nem csak utazást jelent. A digitális együttműködések, az eTwinning, a virtuális mobilitások és a stratégiai partnerségek új dimenziókat nyitnak, ugyanakkor ezek használata még nem vált általánossá. A jövő egyik kulcskérdése éppen az lesz, hogyan tudnak az intézmények a fizikai mobilitásokon túlmenően fenntartható, hosszú távú nemzetközi kapcsolatokat kiépíteni. Van még hova fejlődni, de a nyitottság láthatóan növekszik, és ez ad okot az igazi reményre.

Összefoglalva azt mondanám, hogy sokan már nagyon előre tartanak, mások még csak most kezdik felfedezni ezt a világot – de a lendület egyértelmű. A legfontosabb kihívások ma is a kapacitás, az önbizalom és a stratégiai gondolkodás körül forognak, de rengeteg példát látok arra, hogy ezek leküzdhetők. 

Számomra éppen ez a Mentorhálózat szépsége: kísérni az intézményeket ezen az úton, látni a fejlődés apró és nagy pillanatait, és együtt építeni egy olyan rendszert, ahol a nemzetköziesítés nem cél, hanem természetes része az iskolai kultúrának.

Képek: Lékó Tamás, Rozmán Éva

Tudjon meg többet az Erasmus+ Mentorhálózat működéséről és keresse fel régiós mentorát!